A naturArt – a Magyar Természetfotósok Szövetsége idén 29. alkalommal rendezte meg a „Lenergy - Az év természetfotósa” pályázatot.
A pályázat létrejöttét nagyon köszönöm maroknyi lelkes csapatunknak, valamint azoknak a támogatóknak, akik segítségével létrejöhetett az idei pályázat.

Elsősorban köszönöm Gaál Péternek és a Lenergy Hungary-nek, akik talán a legtöbbet tesznek a hazai természetfotózásért, hogy idén is névadó támogatóként álltak be a pályázat mögé. Köszönjük a CEWE Hungary-nek a nagyszerű díjakat, a Canon Hungária Kft-nek a gyönyörű kiállítási nagyításokat, az MVM-nek a különdíjat és a könyv megjelenésének támogatását. A Uniqball-nak a különleges díjakat, és a különdíjakat a 220Volt-nak, a Leitz-Hungária Kft.-nek, és minden további díjfelajánlóknak. Külön köszönjük az Alexandra kiadó segítségét, akik már több, mint 12 éve nagyszerű minőségben nyomtatják ezt az albumot, sőt idén még különdíjjal is jutalmaznak egy fotóst.

Pályázatunk sikeréhez nagyban hozzájárult a szigorú zsűri: dr Kalotás Zsolt (a zsűri elnöke) , Bánkuti András, Dombovári Tibor, Kármán Balázs, Kerekes István, Nagy Zoltán-Gergely, Potyó Imre. Feladatuk nem volt könnyű, hiszen idén 173 szerző, összesen 3462 képét kellett elbírálni.
Idén is nagyon magas volt a színvonal, és a III. fordulóba bejutott kb 400 kép mindegyike megérdemelte volna, hogy falra kerüljön.
De sajnos ezt sem a kiállító tér, sem ennek az albumnak a méretei nem tették lehetővé. Így a zsűrinek – talán soha nem tapasztalt hosszúságú nagy viták után – végül ki kellett választania a kiállításra és díjazásra kerülő képeket. Ez a magas színvonal eredményezte, hogy idén a korábbinál több, összesen 116 pályamű kerül falra illetve az albumba (a werk képeket nem is számolva).

Nagy örömünkre 52 olyan szerző volt a pályázaton, akik kimagasló képet tudtak készíteni és képeik bemutatásra kerülnek. Ez jól mutatja, hogy egyáltalán falra kerülni nagyon nehéz ezen a pályázaton! A mezőnyből kimagaslott az alábbi néhány fotós, akik több képpel is elérték ezt az eredményt. Daróczi Csaba (15 kép), Radisics Milán (9), Koncz-Biszticz Tamás (6, ifjúsági kategória), Litauszki Tibor (6), Li Gábor (5), Heincz Miklós (4), Kiss Márton (4, ifjúsági kategória), Novák László (4).

Az „Év természetfotósa” címért idén is nagy verseny volt, de végül Daróczi Csaba jelentős fölénnyel nyert Radisics Milán előtt. Érdekes, hogy „Az év természetfotója” címért ugyanez a két szerző versenyzett egy-egy hasonló képpel. Mindkét kép egy itatóból éppen ivó állatot ábrázol, alulnézetből, a víz alól fényképezve. Ilyen képeket azelőtt nem láttunk, és ez a két kreatív alkotó idén egyszerre, egymástól függetlenül jutott arra az újszerű gondolatra, és technikai szintre, hogy ezeket a képeket elkészítse. Mindkét kép nagyszerű, és reméljük, hogy nagy nemzetközi karriert futnak be! Nálunk Csaba ivó örvösgalambja nyert egy hajszállal, talán azért, mert Milán ivó róka képén a kékes medence fal a Zsűrinél egy kicsit zavarta a természetes összhatást.

Az ifjúsági kategóriába örvendetes módon nagyon magas színvonalú képek érkeztek, ami azt mutatja, hogy az elmúlt évek nagyszerű természetfotós sikerei tényleg inspirálják a fiatalokat, és közöttük sok a nagyon tehetséges fotós.

Jó szívvel ajánlom mind az albumot, mind a kiállítást mindenkinek, hiszen a most bemutatott képek jól szemléltetik, hogy miért is lett a természetfotózás a legsikeresebb művészeti ág Magyarországon.

Jó szórakozást!

Fáth Péter
elnök
naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége

Egy éve, amikor online módon hirdettünk eredményt az Év természetfotósa 29. alkalommal meghirdetett pályázatán azt hittük, hogy egy év múltán már túl leszünk a COVID 19 világjárványon. De tévedtünk, a neheze csak ezután következett. Sajnos közben elvesztettünk néhány közeli barátot, közöttük nem egy kiváló természetfotóst is, akik előtt most fejünket meghajtva tisztelgünk és képeiket visszaidézve szomorú nosztalgiával emlékezünk rájuk. De minket, a túlélőket még egy világjárvány sem képes megtörni, és ez egyértelműen látható abban, hogy a naturArt nagy nehézségek közepette 2021-ben is meghirdette hazánk legnagyobb természetfotós seregszemléjét, őszintén bízva abban, hogy természetfotósaink a járvány ideje alatt sem tétlenkedtek, és újfent kiváló fotókkal örvendeztetnek meg bennünket.

És nem is kellett csalódnunk! A járványos időszakban a Természet bizonyult a legbiztonságosabb fotós terepnek, mert amíg emberek által sűrűn lakott településeken a legnagyobb elővigyázatosságot követelték meg tőlünk, és életünket szigorú korlátozó rendszabályok alapján kellett élnünk, az erdőkben, mezőkön, a vizes élőhelyeken senkinek sem kellett aggódnia, hogy megfertőződik. A természetfotózás lehetőségei tehát lényegében nem csorbultak. Talán csak azoknak jelentett gondot a járvány, akik külföldi fotóstúrákat terveztek, és ezt most a zárt határok miatt nem tehették. De mint mindennek, ennek is volt hozadéka, hiszen a 29. Év természetfotósa pályázatunkon jóval nagyobb arányban jelentek meg a hazai tájakon, hazai környezetben készített fotók, és ez egyáltalán nem járt színvonalcsökkenéssel! Megkockáztatom, hogy mindez inkább pozitív irányú változást hozott, hiszen szélesebb palettán mutatkozhattak be hazánk kínálta természeti szépségek.

A tavalyi év tapasztalatait felhasználva a pályázat online zsűrizése is gördülékenyen ment, bár el kell ismerni, hogy a zsűrizés varázsa, a személyes találkozások elmaradása megkeserítette a szánk ízét, hiszen több mint egy éve nem volt lehetőségünk, hogy felszabadultan örüljünk egymásnak.

Az idei évben a szervező naturArt javaslatait figyelembe véve a zsűri elsősorban olyan képeket igyekezett kiválasztani a kiállításra, amelyekben felfedezhetők az egyéni ötletek, meglátások. Így azok a pályázók, akik korábban már sikeres témákat igyekeztek újra feldolgozni és bemutatni nem számíthattak arra, hogy a zsűritől komoly elismerésben részesülnek. Hasonlóképpen azok a pályamunkák sem arattak most sikert a zsűrinél, amelyekről egyértelműen árulkodott, hogy jól bejáratott bérelhető lesekben készültek. Úgy gondolom, hogy a hazai természetfotózás színvonalának emelkedését nem az epigonoktól és nem a jó kép lehetőségét készen kapó fotósoktól kell várnunk, hanem az ötletgazdag, egyéni elképzeléseket megvalósító, kísérletező kedvű pályázóktól, akik újításaikkal, a megszokottól eltérő szemléletükkel, meglepően újszerű nézőpontok megtalálásával olyan természetfotókat készítenek, amelyek láttán még a legvájtszeműbb zsűri is elismerően csettint. És szerencsére ezen a pályázaton az ilyen pályamunkákban nem is volt hiány. Bár hosszú idő óta részt veszek az Év természetfotósa pályázat zsűrizésében, de még soha nem tapasztaltam olyan kiélezett, szinte vérre menő vitákat a zsűritagok között, mint ebben az évben. És ez annak tudható be, hogy több olyan kiemelkedő alkotás is szerepelt a végső összevetésben, amelyek között roppant nehéz volt sorrendet felállítani, de azért reménykedem, hogy a végén jó döntések születtek. Öröm volt látni, hogy ezen a pályázaton nem voltak gyengébb, úgynevezett lyukas kategóriák, és például a "Madarak és viselkedésük", valamint az "Ifjúsági" kategóriákba üdítően színvonalas képek, kollekciók érkeztek.

Meggyőződésem, hogy az ide küldött pályázati képek akár a londoni "Wildlife Photographer of the Year" pályázaton sem vallanának szégyent, ha egyszer odakerülnének. Azt hiszen nem tévedek amikor azt állítom, ezek a különlegesen magas színvonalú, egyéni meglátású természetfotók még számos díjat fognak nyerni nemzetközi pályázatokon, és erősítik a magyar természetfotósok jó hírét. Úgy legyen!

Dr. Kalotás Zsolt
természetfotós, a zsűri elnöke

Csaba meséli:

„2012-ben a fiam értelme már nyiladozott annyira, hogy eljött velem néha madarat fotózni, és szemmel láthatóan még élvezte is a dolgot. Egyik nap kivittem magammal a pusztára is. Amikor kiszálltunk az autóból, gyermeki őszinteséggel kommentálta a látványt:

- De apa, itt nincs semmi!

Nem tagadom, igaza volt. Ott álltunk a kirepedezett tó medrében, és ameddig a szem ellátott, semmi nem törte meg a látóhatárt.

Ekkor visszaemlékeztem saját gyerekkoromra, amikor a Hortobágyon édesapámmal mentünk kamillát szedni. Biciklivel tekertünk a poros úton a nagy melegben, sehol egy fa, sehol egy kis árnyék. Valami hasonlót éreztem, mint a fiam. Nem volt ott sem semmi! Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy lehettem ilyen szerencsétlen, hogy ide születtem! Milyen jó lenne valahol a hegyvidéken élni! Mennyivel izgalmasabb! Hatalmas fák, patakok, sziklák, barlangok, magasságok, mélységek. Ez kellett volna nekem! Aztán 6. osztályban még jött Petőfi is (akit egyébként nagyon szerettem) az „Alfölddel”, a „Puszta télen” -nel, és hasonlókkal. Gondoltam is, hogy biztos jó marketing szakember lehetett volna saját korában, mert a semmiről ilyen szépen írni nem kis tehetségre vall!

Aztán telt-múlt az idő, a 90-es évek elején Szegeden találtam magam földrajz-testnevelés tanári szakon. A földrajzi terepgyakorlatokon kötelező volt fotókkal dokumentálni a látottakat, így be kellett szereznem egy fényképezőgépet. Bementem egy használt kereskedésbe, és vásároltam egy Zenit gépet. Végigfotóztam vele a terepgyakorlatokat, de csak kötelező feladatnak érzetem, nem fogott meg annyira a tevékenység.

Sosem gondoltam volna azon a napon, amikor az egyik csoporttársam elhívott egy szegedi természetfotó kiállításra, hogy ez sorsfordító nap lesz az életemben. Bementünk az újszegedi művelődési házba, ahol kb. 40 természetfotó lógott a falakon, amiket Hencz Alajos szegedi természetfotós készített. Végig néztük a kiállítást, és amikor kiléptünk a ház ajtaján, azt mondtam: én is természetfotós leszek. Olyan erős volt az elhatározás bennem, mint eddig még soha semmi. És az elhatározást tettek követték. Rengeteg tanulás, állandó spórolás, gyűjtögetés a felszerelésre, rengeteg terepen töltött idő.

Aztán úgy alakult az életem, hogy 1994-ben a Kiskunságon, Soltvadkerten alapítottam családot. A fényképezőgépemmel itt kezdtem felfedezni a környékét, és már egész más szemmel kezdtem el látni az Alföldet is. Lassan kezdtem megérteni Petőfit. Valóban gyönyörű ez az alföldi táj, de csak annak fedi fel a szépségét, aki alázattal, és szeretettel közelít felé. Sokszor mondom: a pusztán fejet kell hajtani! És aki ezt megteszi, az ezzel a mozdulattal megtiszteli a tájat, az pedig cserébe elárulja a titkait. Hiszen itt a látvány legtöbbször a lábunk előtt néhány méternyire hever. Egy szél által formákba rendezett fűcsomó, egy kiszáradóban lévő szikes folt, egy befagyott vízállás, a homok rendezett formái. És aki ezekben az apró csodákban meglátja a harmóniát, annak valóban nem fog többet jelenteni neki a „Zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”.
Különleges az idei év, hiszen 25. alkalommal neveztem az Év Természetfotósa pályázatra, és terveim szerint nem utoljára. Köszönet családomnak ezért, hogy ennyi év után is támogatják/elviselik „őrültségeimet”, és szenvedélyemet”

Gratulálunk Csabának ahhoz, hogy idén 5. alkalommal nyerte el „Az Év Természetfotósa” kitüntető címet!

Kiss Márton Róbert 2003-ban, Debrecenben született. Gyermekkorát Szarvason töltötte, A Körös partján szívta magába a természet szeretetét.11 évesen kezdett természetfotózással foglalkozni, ami 14 éves korában vált kifejezetten a szenvedélyévé, amikor ballagására megkapta első tükörreflexes gépét.Marci jelenleg a Vajda Péter Evangélikus Gimnázium 12. évfolyamának matematika szakos tanulója Szarvason.

Alapvetően természettudományi, reál beállítottságú. Érettségire készülés során hamarosan a továbbtanulásáról is döntenie kell, hogy műszaki vagy agrár pályán induljon tovább.
Számos sportban is kipróbálta már magát. A 2020-21-es év a röplabdáról szólt. Center poszton a Szolnoki U19, és U21 röplabdacsapat színeiben országos bajnoki címet szerzett. Korosztályának megfelelően a zenehallgatás is fontos számára, számos stílust kedvel, a rockzene a kedvence.

2020-ban az Evangélikus Középiskolák Országos Diós Kristóf Természetfotó Pályázatán mindhárom kategóriában díjazott lett: „A táj és növényvilága” kategóriában: első helyezett „Állatok a természetben” kategóriában és „Az ember és a természet örök kapcsolata” kategóriában második helyezést ért el.
Kedvenc fotós témái az őzek, szarvasok és a nagy hazai emlősök, de sok időt tölt egerészölyvek és vízimadarak fotózásával is. Canon 7d mark II géppel fotózik, amit legtöbbször egy Tamon 150-600mm objektívvel, vagy egy Canon 10-18mm ultra nagylátószögű objektívvel használ.

Az elmúlt évben sokat kísérletezett távvezérlésű "kameracsapda" felépítésével, hogy a félénk, éjszaka mozgó állatokat különleges helyzetben tudja lencsevégre kapni. Van egy DJI Mavic mini drónja is, és sokat kísérletezik táj fotózással is.

Kedvenc, és legtöbbet látogatott fotós területei a Hármas-Körös, a Hortobágy-Berettyó és a Peresi-Holt-Körös háromszögében találhatók. A területen a túzoktól, a vízparti és a ragadozó madarakon át, a vaddisznókig mindenféle állat megtalálható. Előszeretettel fotózza itt a védett fattyúszerkőket is.
Konkrét példaképe nincs, de követi a hazai természetfotósok munkásságát, talán Daróczi Csaba és Potyó Imre azok, akik a legnagyobb hatással vannak rá.

Idén másodszor vesz részt „Az év természetfotósa” pályázaton.

Víz alatti felvétel, ahogy egy örvös galamb iszik az erdei madáritatóból. A kép sok kísérletezés után GoPro kamerával készült. A feladat megoldása során sok technikai problémával szembesültem, és csak két hónap próbálkozás után lett vállalható eredmény. A hatalmas élmény miatt biztos vagyok benne, hogy folytatni fogom a projektet.